A világot örökül kapjuk a szüleinktől, nagyszüleinktől. Építkezünk az ő tapasztalataikból, történetükből, okulunk a hibáikból, s megpróbáljuk átélni az ő örömeiket is.
De mi van, ha örökbe görcsöket, fásultságot, fojtottságot is kapunk? Ki tudjuk vetni magunkból azt, ami - ha nem is a gének szintjén, de - de belénk véstek a gyermekévek alatt? El lehet hagyni a családi (tűz)fészket, de ki tudjuk takarítani magunkból azt, ami inkább fékje, mint motorja az életünknek?
A választ nem tudom, és félek, hogy ha tudnám, nemet mondanék. Más megoldás híján meg kell tanulnom együtt élni azzal, ami vagyok, azzal, amik a szüleim, azzal, ahogy érzek, élek. És meg kell próbálnom a legjobbat kihozni belőle. Vagyis, lényegében magamból. Tagadás helyett szembe kell néznem magammal.
