Itt ülök a folyosón, mellettem füstöl a cigaretta, bennem pedig dolgozik a pálinka. Kattogok. Azon, amin mostanában szoktam. Hogy pontosan mit hajszolunk, amikor párt keresünk. Kit kutatunk? Mit nem lelünk?

Kell a biztos pont - mondom. Kell. De nem vagyunk-e elég biztos pont saját magunknak. Én mondjuk saját magamban sem bízok mindig, szóval nekem nem. Lehet, hogy először ezen kellene dolgoznom.

De ezen túl, mi kell nekünk? Pillangók kellenek a gyomorba? Igen. Anélkül nem megy - hiszem. A bizonyosságtól nem lesz libabőrös az ember. De attól, ha a másikkal való találkozásra készülünk, ha eszünkbe jut, ha körbetáncolják őt a gondolataink, ha hozzánk ér, vagy ha épp nem érhet hozzánk....igen. Ha csibészes mosolyt csal az arcunkra már a másik létezése is. Az igen.

Nem lehet elég a jobb, mint a semmi. Nem lehet elég a logika, a józan ész.

A világot örökül kapjuk a szüleinktől, nagyszüleinktől. Építkezünk az ő tapasztalataikból, történetükből, okulunk a hibáikból, s megpróbáljuk átélni az ő örömeiket is.

De mi van, ha örökbe görcsöket, fásultságot, fojtottságot is kapunk? Ki tudjuk vetni magunkból azt, ami - ha nem is a gének szintjén, de - de belénk véstek a gyermekévek alatt? El lehet hagyni a családi (tűz)fészket, de ki tudjuk takarítani magunkból azt, ami inkább fékje, mint motorja az életünknek?

A választ nem tudom, és félek, hogy ha tudnám, nemet mondanék. Más megoldás híján meg kell tanulnom együtt élni azzal, ami vagyok, azzal, amik a szüleim, azzal, ahogy érzek, élek. És meg kell próbálnom a legjobbat kihozni belőle. Vagyis, lényegében magamból. Tagadás helyett szembe kell néznem magammal.